A hölgy két és fél éve boldog párkapcsolatban élt szerelmével. De mostanában úgy érezte, mintha minden reményét elvesztette volna a szeretett férfi iránt. Egy verset próbált írni a szerelemről, de csupán csak gyűlöletteljes szavak jöttek a nyelvére. Már túlságosan régen volt az, amikor még egyetlenének becézte, amikor szerelmes szavakkal halmozta el szeretkezés közben.

Feladta a tehetségét, hogy szerethessen, de mostanában a feje fölött volt az a furcsa kérdés, hogy... Miért is? Ugyanis ezért nem érte meg. Ő azt hitte, nem, bízott abban, hogy a szerelem egy földöntúli érzés, hogy a szeretett férfi mindent megtud változtatni körülötte. Ő mindig is azt remélte, hogy ha szerelmével töltheti a napot, akkor még a legzivatarosabb időben is szivárvánnyossá válik minden és kisüt a nap. De csalatkoznia kellett.

Talán igaza volt annak az embernek, aki úgy tartotta, hogy szerelem nem létezik. Talán igaza volt annak az embernek abban is, hogy önző érdekek vannak, testiség van, és talán még a fajfenntartás akarata is ott bújkál az agynak abban a bizonyos csücskében. Szerelem? Régen volt már, amikor a nő képes volt beismerni, hogy tényleg, ezért érdemes volt élni, hiszen ő volt az, aki értelmet adott a mindennapoknak, azoknak az unalmas és fárasztó hétköznapoknak.

Akkoribban a fiú még képes volt a szemébe nézni és azt mondani: szeretlek. Akkoribban a fiú még képes volt úgy látni a dolgokat, amilyeneknek nem kellett volna látnia, vidámnak és boldognak.

A szomorú igazság viszont az, hogy... Neked azt mondták, hogy mindig süt a nap, de igazából mindig ilyen szar idő van. De ő még tudott írni. Talán mégsem adta fel.

Vágy: az van. Akarat: az van. Birtoklási vágy: szintén van.

Szerelem viszont csakis abban az egy szívben létezik, amely képes volt elfelejteni a gyűlölet érzését.

Melettem ül egy hölgy, akinek valami eléggé édes de még nem zavaró parfümje van.
Kellemes, művi nőszag.

Az a gond, hogy zavar.
A gondolkozásban. 

Meg az életben maradásban.

Vagyis inkább a szöveg életben maradását akadályozza.
Áhh. hagyom az egészet a francba.

Holnap is lesz nap.

_{Az a baj a fellángolásokkal, hogy csak fellángolások. Ahhoz, hogy tartós eredményt érjünk el, bizony borzasztó sok időnek kell eltelnie. Ez amolyan böclselekedő kioktatásnak hangzik, ami igazából az lenne, de mégsem. Mert nem akarlak kioktatni, igazából az lenne a lényeg, ha magadtól jönnél rá, úgy, hogy én nem mondtam semmit, csak beszélgetünk. Szóval csak beszélgetünk. Mert beszélgetni jó, és ha még megfelelő partnert is talál hozzá az ember, az igazán üdítő. Vannak olyan barátaid, vagy ismerőseid, akikkel tudsz úgy igazán, olyan dolgokról beszélgetni, amikről szeretnél?}

the lunitics have taken over the asylum (:

Tegnap meghalt, és én még soha nem féltem ennyire éjszaka valaki haláltól. Még imát is elmondtam, pedig tudom, hogy Isten már elfordult tőlem amiatta bizonyos esett miatt. Life is pain.

Fura, hogy már tudok, úgy írni, hogy nem nézek rá a billentyűzetre.

Többek közt elkapott egy kisebb idegroham, aztán az a fölöttem lévő falfelületet vertem, amíg le nem nyugodtak bennem mindenféle. Indulatok.

Kurvaszar érzés a birtoklási vágy. Főleg, ha SEMMIféle lehetőséged nincs arra, hogy ezt csak egy picit is gyakorlohasd. Nem érdekelne, ha a másikat zavarná, egyébként biztos, hogy nem, mert nem venné észre. Nagynéném mondta: fifkánsan kell csinálni mindent. Egy gond van. Ha minden lépéssel egy módszereset belém lehet taposni - legyen az akármi.

Közben írom, és egy másik síkon azon gondolkodom, hogy mi a fasznak írom ezt, mikor. Pakk. Nos, itt a pont, közben rájöttem. Iszonyú gyorsan megy ez. (:

*súg* Nem másnak, magadnak írod, kicsim.

Egyszer, egészen pontosan tegnap megkérdeztem tőle, hogy örül-e annak, hogy ilyen mérhetetlenül tökéletes. Azt mondta nem, mert nem kerül felszínre, mert nem engedem. Ez van. A gyengék elhalnak. Csak ebben az a legviccesebb, hogy ő az erősebb, csak még nem tud róla. Esetleg sejti. Mindenesetre tudom már nagyon rég, hogy mi a teendő, csak szarok a megoldásra, mert egy IDIÓTA vagyok.

Ennek örömére, mindenki legyen boldog, s abban aztán fulladjon is meg. (:

NEM ÉRDEKEL, HA ÚGY JOBB IS LENNE, AKKOR IS ILYEN LESZEK!

(egy darabig)

http://youtube.com/watch?v=u1JZMF2YNR0

Kövezettek meg - lehet, hogy szerelmes baromság - nekem tetszik. :P Nagyon úgy tűnik, hogy a társaságban én leszek a reménytelenül szerelmes kisleány... ^_^

Mai-HiME ending 01

Miért nem tudom azt mondani: "Várj meg.",

Ez a reménytelen szerelem,

Mosolyod szomorúsággal tölt el.

Ez lenne a búcsúzás?

Az én vágyaim beteljesületlenek, örökre elvesztek.

Te voltál az én álmom, az én csillagom a végtelen égbolton.

Ne dobj el magadtól, ölelj szorosan magadhoz.

Egyszer az életben, újra találkozunk.

Szemed pillantására mindig emlékezni fogok.

Külön utakat járva örökké bennem élsz.

S íme, hallgassátok meg eredetiben is: http://ichigo.extra.hu/mhending.mp3  (Pár perc múlva talán elérhető is lesz... :P)

Tudod... Ez pont olyan...

Nocsak... Milyen?

Hát pontosan olyan, mintha elvesztette volna a vágyait...

Lehet... Azt mbeszélik, hogy a beteljesületlen szerelem a legfájdalmasabb... 

Mondták már azt is, hogy a szerelem minden sebet begyógyít... 

Nem akartam írni. De írnom kellett. Kényszerítettek. Egy magas, fekete árnyék állt mögöttem. Egy démon.  Vörös haja volt és fekete szemei.  Szarvai szikráztak a sötétségben. Ott állt mögöttem és egy tüzes vasvillával bökdösött. Azon volt, hogy előtörje belőlem az elfojtott ördögséget. Habár hosszú évek munkája volt megformálni ezt az ént. De ő nem hagyhatta, hogy nyugodt maradjak. A szíve helyén nem volt más, csak egy nagy fekete és vörös, mély lyuk. Talán nem is volt szíve. Elfojtotta azt az angyaliságot amit kialakítottam, és újra előhozott belőlem valamit...

Valami... újat. Esetleg valami régit. Ugyan nem emlékszem már, de valamikor bizonyára én is ördög lehettem. Valamikor bizonyára én is a tüzet szítottam. Valamikor bizonyára én is önmagam voltam. De az az idő elmúlt. A mai napnak kellett elmúlnia ahhoz, hogy ez a gonoszság újra előtörjön belőlem. 

Talán fájdalmas lesz a kiképzés, talán tüzes vassal fognak ütni és korbácsolni, de a végeredmény... A végeredmény valóban fenomenális lesz. Egy régi én. Egy új én. Talán újra írni fogok. Talán visszakaphatom őt. S hogy kinek írtam egész végig? Ezt döntsék el Önök. Mégis... Ez a vérző seb, ez a fájdalmas, szívet tépő szenvedés, ez a kín ébresztett rá arra... Ennek kellett lennie, hogy újra én legyek. Mert Én én vagyok. S bárki bármit is mond. Bárki bármit is tesz, nem fogja tudni elfojtani azt ami bennem van, s talán Én én leszek.

Talán újra én leszek. Mert ő ott volt minden sorban. Ott volt minden betű mögött. Mindig mondott nekem dolgokat de én sose értettem meg őt. Most már értem. Ő Én.

Ködös emlékfoszlány... Mintha kissé szédülnék... Ha felébredek újra az ágyamban találom magam... Fehér ruhában... De az is lehet, hogy... Vörösben... 

*s valaki belül újra feltépi sebeimet* 

Brigi.

Késtem.

DE itt vagyok. Íme az előszó:

-Valamikor régen, egy messzi-messzi galakszisban, hat körül, beléptem egy bárba.
Méghozzá azért, mert szarnom kellett.

Ismertem a helyet, közeli, kellemes jelenség, de túlontúl drága.

Leültem a pulthoz.

Szép.
Bárszék, előttem a félköríves boltív, és az az egy asszony, aki a felszolgálással törődött.
Meggörnyesztettem azt a sárga pólót, amin az a három egymást győztesnek kikiáltó alak állt,
És szépen végighallgattam, a mellettem ülő fickók rendelését.

Hárman voltak.
Ketten a sörkínálatot vizslatták, a harmadik hozzám hasonlóan törött hátú pózban várta a

sorát.

A két kocasörös, megtekintette a kínálatot, és rendelt kettőt, a nehezebben fellelhető sörök

közül.

Weißbier volt mind a kettő, egy-egy vilmossal kisérve, amik ki is vándoroltak, a két dákóval

 távozó uriember után.

A harmadik, uriember, megrendelte a maga kávéját, elő vett egy piros doboz lucky strike ot,

és elkezdte szépen lassan kibontani.

Embert még úgy cigarettát bontani nem láttam. Mintha lassított felvétel lett volna.
Megfogta a fóliát, lassan és biztosan körbefejtette, letette pihenni. várt pár

szívdobbanást, tovább fejtette a papírt. bal kézzel feszítette fel a fedelet, és lassan

szakadt fel a zárjegy.

Visszatért a Bártündér és felvette a rendelést.
Presszó kávé.

Nekem is.

Miylen meglepő.
Bár engem a kávé után vécé jobban motivált.

A ficek, kiemelt egy szálat, és megszemlélte a nyomtatást rajta.
Én s láttam pár ilyen szálat, ex szokott szívni, mánákusan gyűjtöm a cigaretták nyomtatását,

ha már nem dohányozhatok.

Ez például tetszett.

A ficeknek nem.

MEggyújtotta, és lassan szívta be az első slukkot.

nekem pedig megjött a kávém, beleadagoltam a cukrot, és szépen felhajtottam.

-Köszönöm.
És elindultam a vécék felé.

Hm. kék posztót húztak az asztalra. Két lépés. Kanyar egy mellékfolyosóra.
Hm. a Férfi vécét áttették a női helyére.
De a világ nem változott, a vécé is berendeződött, az ajtó zárható volt, és a dolgom is

elvégeztem.

Kifelé menet már nem találtam a fickót a pultnál.
Érdekes.

Biztos fontos dolga volt.

Kurva anyját. Ki az, aki elhiszi egy férfi olcsó púderszövegét? Pakk. Mérges vagyok.

Egyébiránt:

- Kisebb kitekintés: erről az jutott eszembe, hogy a múltkor voltam megint (...) nőgyógyásznál ((szépen süt most be a nap a szobába, szép narancssárga fátylat borítva a térre)), és borzalmas volt. Oké, ne essünk letargikus világvége hangulatba, de nem volt egy jó élmény. Megkockáztatom, hogy ez volt nőgyógyászhoz való járásom pályafutása alatt (((képzavar))) a legrosszabb. A csúcspont akkor következett be, amikor az orvos kérdezte TŐLEM, hogy NEKEM miért fáj. Nos. Valószínűleg földhoz ragadt, vidéki, az orvostudományokhoz nem értő, bunkó paraszt vagyok, de sajnos nem tudom. Elméleti síkon ügye, neki kéne elmondani, hogy miújság. Tehát, azért jöttem, hogy kiderítse. Ellenben tőlem kérdi. A logika elvész, és én ott pusztulok el a kivizsgáló asztalon, míg ő azt a "kibaszott" rudat dugdossa belém ((((ultrahang vizsgálat)))), próbálva mikor nem fáj, és fennhangon kérdezgetve, hogy DE MIÉRT??, DE MIÉRT??. Mintha én lennék a köcsög, hogy fáj. Egyébként azzal a lendülettel le is szarta, eszébe se jutott kideríteni, hogy miért fájhat. A könnyebbik út, persze, mindig az. Ezek a kényelmes, lusta emberek, de a vizitdíjat beszedte, és közben ráérősen hümmögött. Amikor meg próbáltam volna kérdezni, hogy mégis mi a "Fasz" van, csak ostobán visszakérdezett azzal az üres hal tekintetével, hogy "Hát magának kell tudnia, hogy mikor, mit csinált". Ekkor dőlt el bennem a végleges ítélet őránézve, hogy ez egy idióta. Szerencsétlenségemre, ő az egyetlen "normális" nőgyógyász a városban. A helyzet kellemetlen, de legalább nem ringatom magamat gyermekded álmokba, hogy valaha lekölkedzem. Ja. Ez csodás. A nőgyógyászos sztori megvolt. Lábjegyzet: Ez csak egy kis kaland volt. Beugrott, gondoltam elmesélem.-




Az elismerően biccentés: A kopasz férfi megjelent az álmomban. Tulajdonképpen, mióta igent mondtam arra álmomban, hogy végig nézem az emberiség pusztulását, folyamtosan ilyen apokaliptikus álmaim vannak, holott a ríl lájf-ban soha nem is gondolok ilyesmikre. Elmesélem. Kb. 2.5 éve volt egy álmom, ami úgy kezdődött, hogy egy nagy, kihalt és kopár vidéken, egy ugyancsak kopasz hegy lábainál egy lerongyolódott karaván bandukolt, és én is mentem az árral. Aztán, a semmiből egy lovak nélküli postakocsi termett, és kiszállt belőle egy kopasz férfi, fekete bajusszal. Nem volt szárnya, legalábbis egyértelműen nem tudtam volna azt mondani, hogy voltak neki, csak olyan... látomás szerű, átlátszó, el-eltűnedező szürke színű. Megkérdezte tőlem (egyébként emlékszem, volt nála egy ilyen kard szerűség is), hogy dönthetek: vagy meghalok én is az emberekkel, vagy velük megyek, de végig kell néznem a halálukat. Érdekes volt, mert azonnal rávágtam, hogy megyek. Aztán, abban a pillanatban másoknak is láthatóvá váltak, (mert egyszerre töben lettek, emlékszem egy hosszú hajú, leginkább nőre hasonlító lényre, miközben mészárolta le a többieket) és a férfi magaelé rántott egy bandulkó szerencsétlen, és először a két lábát törte el, nyílt törést okozva, majd a két karját, ugyancsak nyiltöréssel, és levágta a fejét. A lábam előtt hevert a hullája, és NEM ÉREZTEM semmi sajnálatot, vagy fájdalmat. Semmit. Annyira furcsa volt, mert  én oylan hamar tudok együtt érezni valakivel... Hallottam a sikolyokat, a vért, a káoszt, és csak álltam, és nem csináltam semmit. Aztán végül beinvilált a szekérbe, és felébredtem...

/me meghajol, majd pukkedlizik.

Úgyse olvassa el senki. ^^ 

valamikor egy kicsivel ezelőtt (2 napja) összeraktam, egy , kit mivel lehet agyturkászni koncepciót.

Az volt, hogy a: "Most élek igazán, és független nő vagyok" gondolatsort, ráhúztam egy igen-igen létező csaj gondolataira, mondván

"az alkotás megkerüli a valóságot, viszont, elszakadni
nem fog
nem tud
és nem akar."

És annak rendje és módja szerint kiforgattam a valóság barázdájából.

Amolyan szántási meló.
Csak nem a termékeny anyaföldet, hanem az olvasók agyát kell eke elé tenni.

Tisztelettel, a netcafé drága, az időm meg kevés.

Viszlát, legközelebb. 

Brigi : Rálátás a Pillanat varázsára

NEM itt kommentelsz. hanem elmész addig amíg a devartra nem lyukadsz ki.

Méghozzá Ide.

http://www.deviantart.com/deviation/58241969/

Szép hely, és agyi kenőolajnak tökéletes. Aki képes keresztülvágni magát ezen az gondolatbozótoson, az megérett arra, hogy tovább olvasson.

Aki meg nem, az bízzon istenben és tartsa szárazon a puskaport.

Az üres fenyegetőzés:
A hétnek nincs vége, az első darab, lassan de biztosan elkészül.

Remélem, hogy én fogom megírni.

Update: úgy tűnik hogy brigi írta meg.

Azt mondtam, hogy 10-15 ezer leütés.

Meg vagyok én őrülve.
Ha baltával kergetnek se rakok le annyit az asztalra naponta.

Valószínűleg marad a heti kettő-három frissülés.
A megigért mennyiséggel.

Meg némi saláta inbetween.

Ideje hozzákezdeni az elejéhez.
Végre.  Fél éve fő a fejemben ez a szöveg, és nem kifejezetten kellemes gondolatokkal társul.

No, íme, így nézki egy inbetween saláta.